Advent
Ha a Karácsony eredetét keressük, a 4. századig kell visszamennünk: ide nyúlik vissza a keresztény ünnep eredete, de a keresztény hagyomány szervesen összefonódik a pogány hitvilág elemeivel. Az advent / Adventus Domini – Úrjövet András napját követő vasárnap előestéjével veszi kezdetét, vele a karácsonyi ünnepkör és a keresztény kultúrkörben az egyházi év is ekkor kezdődik.
Eredetileg 40 napig tartott (Jézus 40 napig böjtölt a pusztában), Gergely pápa naptárreformja rövidítette 4 hétre. Jézus születésének ünnepére való felkészülés időszaka, a reményteli várakozás, a testi-lelki megtisztulás ideje. Ezért tartottak szigorú böjtöt hetente két napon, szerdán és pénteken. A böjt önuralmat igényel, felajánlható áldozatot jelent, vezeklést az elkövetett vétkekért, de az ember önmagára figyelésének, befelé fordulásának is a jele. Egyes vidékeken „kisböjtnek” is nevezték ezt az időszakot, hagyománya a múlt század közepéig élt. Ebben a négy hétben nem tartottak hangos mulatságokat sem. Csöndességgel várták a Megváltót. A vallási, lelki felkészülés fontos elemei voltak - és vannak vidékek, ahol ma is azok – a hajnali misék, a róráték.
A róráte elnevezést egy ószövetségi szentírási szövegen alapuló énekről kapta, amelyet Ádventben szinte naponta énekeltek, énekelnek: "Harmatozzatok egek onnan felülről" ("harmatozzatok" latinul "rorate"). Nevezték angyali misének vagy aranyos misének is. Ezeken a szertartásokon különös hangsúlyt kapott/kap Szűz Mária tisztelete és a karácsonyi várakozás. Ugyancsak adventhez köthetők az ó-antifónáknak nevezett gregorián énekek. Nevük onnét ered, hogy az „Ó!” felkiáltással kezdődnek.
Az adventi, karácsonyi ünnepkör gazdag volt különböző maszkos alakoskodó és dramatikus szokásokban, valamint jósló- és varázsló cselekedetekben. Ezek a szokások részben a kereszténység előtti időkből erednek, a téli napforduló és az évkezdet hiedelmeihez kapcsolódnak, valamint az ünnep keresztény jellegéből táplálkoznak. Jézus születésére való felkészülést szolgálták, másrészt különböző hiedelemalapú cselekedetekkel igyekeztek befolyásolni, például a jövő évi termést, vagy megtudni, melyik lánynak ki lesz a jövendőbelije. Advent időszakában igen jelentősek voltak a maszkos alakoskodó szokások, amikor gyerekek és felnőttek járták a házakat, jó egészséget, bő termést kívánva a házigazdáknak. Az alakoskodók arcukat lepedővel takarták el, belisztezték, esetleg bekormozták, kezükben vesszővel vagy például fakanállal fenyegették a háziakat, közben verseket, énekeket mondtak. A jelmezesek szerették ijesztgetni a kisgyerekeket is. A háziak végezetül almával, dióval ajándékozták meg őket.
A szerelmi varázslások is kiemelt szerepet kaptak ebben az időszakban. Sok féle formája ismeretes, az ólomöntéstől a gombócfőzésig, ágvirágoztatástól a tollaspogácsa-sütésig. Ha egy eladó sorban lévő leány hajnali mise előtt három darabot letépett a harangkötélből, s pántlikájában viselte, farsang idején bekötötték a fejét (hogy fogyhatott az a a kötél..). Róráté előtt pedig boszorkányok jártak, ezért ólat, istállót jól be kellett zárni. Tán lehetett is némi összefüggés a kötéltépés és a boszorkányjárás között….
Az adventi időszak vallási, egyházi szokásai közé tartozott a szentcsaládjárás és az ostyahordás. A szentcsaládjárás vagy szálláskeresés a 20. század elejéről származó katolikus szokás. Karácsony előtt kilenc nappal kezdődött. Ekkor általában kilenc, egymáshoz közel lakó család elvitte egymáshoz a Szent Család képet vagy szobrát. A képek vagy szobrot egy feldíszített oltárra helyezték, majd együtt imádkoztak, énekeltek, kisebb szertartásokat mutattak be körülötte. A népszokás arról a bibliai eseményről emlékezik meg, amikor a gyermekét váró Szűz Mária és Szent József Betlehembe érvén szállást kerestek maguknak.
A tanító vagy kántortanító iskolás gyerekekkel minden családnak ostyát küldött, ez volt az ostyahordás. A családok a tanítónak különböző terményeket, például lisztet, tojást, babot, kolbászt adtak, a gyerekek pedig kevés pénzt kaptak jutalmul az ostyahordásért. A legtöbb szokás és hiedelem a jeles napokhoz, szentek napjához kötődött (Szt. Borbála, Szt. Miklós, Luca, Ádám és Éva). A téli időszakban, a mezei munkák szünetében a hosszú estéken több idő jutott a társas érintkezésre is, aminek színhelyei a fonó, a dörzsölő vagy a disznótor volt. Ezeken az alkalmakon pedig se szeri se száma nem volt a mókának, az élet nagy fordulópontjai dőltek itt el, ezek voltak a legfontosabb „közösségi fórumok”, a szocializáció terepe.